MIT JELENT SPIRITUÁLISNAK LENNI?

Úgy érzem, hogy a spiritualitásnak egyetlen valódi mércéje van: az ember szeretetre való képessége. Ez minden, ami valóban számít.

Az, hogy az ember miben hisz, vagy milyen lelki gyakorlatokat végez, hogy jár-e templomba, vagy sem, és a modern spirituális tanítókat, vagy az ősi tanításokat kedveli, az teljesen mindegy.

Ha nem vagyunk képesek szeretni, vagy meg sem próbáljuk, akkor nem igazán tud fejlődni a spirituális oldalunk. Nemrég egy Bibliából való idézetet kaptam:

„A szeretet mindent elfedez,

  mindent hisz,

   mindent remél,

   mindent eltűr"

     1 Kor 13:7

 

Tehát valójában mindig ez volt a spiritualitás célja. Ez nem csak egy modern elképzelés. Az úgynevezett vallásos emberek, akik Isten nevében kínozzák és megölik azokat, akik nem osztják nézeteiket, olyan messze vannak a spiritualitástól, hogy igazán humoros lenne, ha nem lenne olyan romboló másokra nézve.

Én személyesen elfogadom és tisztelem mindenki spirituális hitét és gyakorlatát, amíg ez alapvetően a szeretetre való képesség fejlődését szolgálja. Nem is várom el, és nem is követelem senkitől, hogy akár a vallás gyakorlásában, akár a spiritualitásban ugyanazt az utat járja, mint én. De igenis szeretném, ha tisztelnének azért, amit csinálok, ha ennek eredményeképpen szeretetteljesebb leszek.

Láttam haldokló embereket, és hallottam más haldoklókról is, hogy amikor a haláluk közeledett, az egyetlen kérdés, amire választ akartak kapni, így szólt: „Jól szerettem, amíg éltem? Szerettem-e eléggé?" Úgy tűnik, semmi más nem számít, amikor valaki átmegy az élet-halál misztikus kapuján.

Ha ezek a legfontosabb kérdések halálunkkor, miért ne lehetne ez életünk legfontosabb kérdése is? Spirituális szemmel nézve valóban ezek a legfontosabbak.

Az én spirituális utamon körbevettem magamat különféle tanítókkal: egyesek az ősi tanításokat hirdették, míg másoknak egészen modern nézeteik voltak. Ezek mindegyike jó szolgálatot tett az életem folyamán. Nagyon hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért és tanításokért. 

Jelenleg nem tartozom egyetlen szervezethez vagy vallási csoporthoz sem, de azt sem érzem, hogy újabb tanítókra lenne szükségem. De mindig nagyon boldog vagyok, ha bölcs lények társaságában lehetek, és tanulhatok tőlük.

Miért is ne? Ebből csak nyerhetek.

SPIRITUALITÁS ÉS PÁRKAPCSOLAT.

Miért fontos a spiritualitás a bensőséges kapcsolathoz?

Ez a kérdés fordítva is elhangozhat: miért fontos a bensőséges kapcsolat a spiritualitáshoz?

Ez mind a szeretetre való képességgel van összefüggésben. Mindez egy valamiért van, hogy valóban képesek legyünk szeretetet adni és valóban képesek legyünk a szeretet befogadására. Minél inkább elkötelezzük magunkat a szeretetre, annál inkább tudunk szeretetet adni és befogadni, és annál nagyobb a képességünk arra, hogy keresztül jussunk azokon a nehéz időszakokon, amelyek elkerülhetetlenül megjelennek minden intim kapcsolatban.

Ha azonban nem tudunk igaz szeretetet adni a másiknak, akár önzőségünk, akár múltbéli sebeink miatt, a másik számára nehezebbé tesszük, hogy továbbra is szeressen bennünket.

Ha nem tudjuk elfogadni a szeretetet egymástól az önzőségünk, vagy a múlt sebei miatt, teljesen mindegy, hogy a másik mit csinál, hogy kimutassa irántunk való érzelmeit, - soha nem lesz számunkra elegendő.

Ezzel véget is vetettünk a szeretetnek. Ilyenkor az egymást valaha szerető emberek elválnak, és egy másikat, egy „jobbat" keresnek, akivel ismét próbálkozhatnak.

Ha elkerülik, hogy megtanulják a leckét, újra és újra ugyanazokat a romboló folyamatokat ismételgetik. Ebben a tekintetben ez a legfontosabb különbség az emberek között, hogy van, aki elfogadja ezt az igazságot a szeretetről, van, aki meg nem. De ez a különbség éles.

Tehát ha valaki mindezt elfogadja és alázatos tud maradni, és fel tudja ismerni , mikor nem ad és fogad be elég szeretetet, ez által tudja megtanulni ezt jobban csinálni.

Ha valaki mindezt nem fogadja el, akkor merev és hajlíthatatlan marad, rendszerint a másikat hibáztatja a saját hiányosságaiért a szeretet adás és kapás folyamatában, - nem vállalva annak megtanulását, hogyan is tehetné jobban.

Ezen a területen mindenkinek vannak múltbéli hibái és sérülései. Mindenkinek. Mi mindannyian tökéletlen lények vagyunk. Természetesen ez alól én sem vagyok kivétel. Hovatovább ezek a hibák gyakran a mi „vak foltjaink", aminek általában nem is vagyunk tudatában, vagy nem vagyunk hajlandóak szembesülni velük.

Vegyük az autóvezetés példáját. Itt van például a visszapillantó tükör használatánál a „vak folt". Ha senki nem beszél neked erről, vagy nem veszed tudomásul, hogy ez hogyan működik, nagyon veszélyes hibákat követhetsz el kanyarodásnál, vagy a sávváltásnál, és ennek eredményeképp súlyos balesetet okozhatsz. A vakfoltok ugyanúgy veszélyessé tehetik a szeretőket, mint a vezetőket. Ha nem tudsz arról, hogy mindezek hogyan befolyásolják az érzéseidet és a valóságról alkotott elképzeléseidet, vagy ha nem vagy hajlandó elfogadni, hogy ezek léteznek, olyanokért hibáztatsz másokat, amik a te saját sebed hatásai. És végül szükségtelenül szétrombolod a kapcsolatot.

Nyilvánvaló, az ember nem képes az önmegismerésnek ezt a folyamatát egyedül véghezvinni, bármennyire független is, éppen a mindannyiunkban meglévő „vakság" miatt.

Azt ajánlom, hogy a spirituális út foglalja magába azt a hajlandóságot, hogy ezekről a dolgokról olyan emberekkel beszélgessünk, akikben megbízunk. Ez lehet egy barát, egy templomi pap, vagy mások is, akik képesek arra, hogy osztozzanak a közös spirituális útban. Hogy ki, vagy mi, vagy hogyan, az egészen addig mindegy, amíg az utadon a segítségedre van.

Ha egyszer csak az ember kifejleszti a képességet és hajlandóságot, hogy meglássa ezeket a hibákat, és kéri az isteni segítséget, a szükséges segítség biztosan megérkezik hozzá, a leghatásosabb formában.

Ez a spirituális folyamat teljesen különleges minden egyes ember esetében. Ha tisztelni és támogatni tudjuk a különbségeket, akkor mások hatalmas szolgálatára lehetünk. Miért is ne?

Így a bizalom valóban fel tud ébredni, mindenek előtt az Istenbe vetett bizalom, majd a saját magunkba vetett bizalom, és végül a másokba vetett bizalom.

A bizalomban a szeretet növekedhet és virágozhat. E nélkül a szeretet elhervad, meghal. Ha valaki azt akarja, olyanok vegyék körül, akikben megbízhat, akkor először önmagának kell megbízhatóvá válnia. Ez másképp nem történik meg.

Ezért én mindig elkötelezettje vagyok az egyre mélyebb önmegismerésnek, és ennek eredményeképpen jobban megtanulok szeretni. És te hogy állsz ezzel?

  Bob Bishop